Még egy szülinap :-)

Marcusnak ( a legokosabb nagyfiúnak) Nagyon Boldog Születésnapot kíván Apa, Bendus és Anya!!!

http://www.youtube.com/watch?v=hi3pbtrqy70

Egy kis nosztalgia...

Nagyon Boldog Születésnapot kíván Apa, Marci és Anya Bendusnak!!!

Bende világra jötte

Elég nehéz szavakba önteni és leírni, mit érez az ember pontosan, illetve, mit él át egy gyermek születésekor, de Marcinál is megtettem most is megpróbálkoznék vele.

Minden 2008. októberében kezdődött, amikor is kiderült egy újabb pici ember növekszik a pocakomban. Az örömbe néha félelem vegyült, vajon, hogy fogom bírni egy 15 hónapos babával a pocakosságot, de hál az égnek minden a legnagyobb rendben zajlott. Már jó korán mondogatni kezdtük Marcinak, hogy anya pocakjában ott van a tesó (tetyóóó), aki később a 20. hét környékén nevet is kapott, amikor is kiderült újabb kukacost rendelt nekünk a sors. Innentől Bende lett a nagy pocaknak a neve. J

Ez a 40. hét sokkal zökkenőmentesebb és sokkal lazább volt, mint Marcival. Nem tudom, hogy a többedik pocakosság miatt, vagy, mert már tudtam, mi vár ránk, vagy csak, mert nem volt időm annyit magammal foglalkozni, de csak úgy repült az idő. Még ki se derült Bende várható érkezése, már az AFP-nél jártunk, aztán hipp és hopp jött a 18. hetes ultrahang. Amikor is már kezdődött körvonalazódni, hogy az annyiszor elképzelt és hőn áhított természetes szülésem nem fog sikerülni. Azt hiszem semmit nem szerettem volna jobban eddig az életemben, mint azt, hogy Marci megszenvedett születése után legyen egy gyönyörű (felőlem akár nehéz is) hüvelyi szülésem. De hát Bende is nagy kobakkal szeretett volna megszületni és a 36. hétre ez abszolút nyilvánvalóvá is vált. Megkaptam a végszót 2009.07.09-én (az időpontot mi választottuk) szülünk (márha azt, hogy fekszel egy műtőasztalon és kikapják a gyerkőcöt belőled, annak lehet nevezni). Persze két hétig még nagyon is reménykedtem, hátha elindul és csak úgy kipotyog belőlem, hátha a Jóisten lesz ennyire kegyes hozzám, azonban a végén már azzal is kibékültem volna, ha csak elindul, de ki már nem potyog. Azonban semmi.

2009. július 8-án reggel tudtam, másnap műtét. Reggel felkeltünk, még utoljára ellenőriztem a kórházi pakkom, és elindultunk a jól ismert úton a jól ismert cselekmények elébe. Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni, amikor kiszálltunk a kórház előtt az autóból, megpuszilgattam picifiam, majd a mamával elindult a tojibusz (trolibusz) felé és az én hősöm, mint aki tudta most nem szabad sírni, mert anya úgyis megteszi helyettem, csak nézett és nézett, és egyre csak távolodott. Bevallom hihetetlen rossz érzés volt. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy eddig hárman voltunk, mindkettőnk szemefénye Marci volt, annyi időt szántunk rá, amennyit nem szégyelltünk és lehet akkor egy pillanatra megijedtem, hogyan is lesz ezután. Ez a pici ember, hogy fogja feldolgozni, hogy nem ő lesz A fiúnk, hanem ők lesznek A gyermekeink. Hogyan válik a mi meghitt hármasszövetségünk, négyesszövetséggé???! Ilyen és hasonló gondolatok közepette baktattam föl apjukkal a szülészethez vezető lépcsősoron.

Igazából aznap a kötelezővizsgálatokon kívül sok minden nem történt. Már a Csodát sem vártam, csak a másnapot, hogy minél hamarabb legyünk túl műtéten. Sikerült egy kétágyas alapítványi szobában ágyat kapnom, aminek nagyon örültünk. És, aminek különösen, hogy a szobatársam is egy nagyon kedves lány volt, akinek aznap volt a csaszija. Húúúú, de nagyon irigyeltem, amikor visszatolták a szobába. Persze ezerszázmillió kérdésem volt, amire a választ amúgy is tudtam, de muszáj volt a lelkem megnyugtatása végett ezeket feltennem (ugye biztos, hogy nem fáj, ugye biztos nem érzek majd semmit….).

Ami furi volt, hogy hihetetlenül jól aludtam akkor éjjel, néha meg-megébredtem, akkor már éreztem a bizsergést, ami a félelem okozott, de már is szundítottam tovább. Majd hajnali fél hatkor jöttek lázat mérni és onnantól csak a gondolataim és én voltam annyira elfogott a para. Az ágyon fekve egy hatalmas darut néztem és azon járt az agyam vajon túl fogom-e élni. Mindig odalyukadtam ki, hogy persze és lesz még egy gyönyörű fiam, de akkor azért ezt elég nehéz volt elhinni, hisz minden olyan távolinak, félelmetesnek tűnt és azt is tudtam már, hogy ez elég hosszú és fájdalmas lesz.

Fél hét környékén érkezett meg Ági a szülésznő, ő az akiben vakon megbízom és akinek a jelenléte hihetetlen megnyugtató volt számomra. Mondta, hogy 7-re legyek a szülőszobán és elkezdi a császár előkészületeit. Gyorsan felhívtam Danit, merre jár, mert úgy emlékeztem ő 8 környékén jön. De ekkor még igen messze járt a kórháztól. Na, ha eddig csak kicsit féltem, most nagyon elkezdtem, de ez már a mindegy-mindegy, lesz, ami lesz kategória volt. 6.55-kor elköszöntem a szobatársnőmtől, s elindultam az utamra. Mindvégig arra gondoltam, milyen jó lesz, majd amikor ezt visszafelé fogom megtenni ugyan ezt, mennyire szerencsés ember leszek hisz akkor már két fiam lesz. Becsöngettem a szülőszobára, Ági nyitott ajtót, a szokásos humorával betessékelt. Mondta, mielőtt nekiállnánk, alá kell írnom pár papírt, amit először nem is akartam elolvasni, mondván a parámnak csak nem tesz jót, ha elolvasom, hogy akár el is patkolhatok, de aztán addig-addig poénkodtunk, míg kiderült tényleg ezt írtam alá.

Majd mentünk is a szülőszobára, ahol egy gyors kanül behelyezés után már el is kezdett csöpögni az infúzió. Kisvártatva Apa is befutott, de ekkor már nem nagyon lehetett velem beszélgetni, mert nem voltam abban a kedvemben-és akkor jajj, de finoman írtam ezt le. Ági, persze folyamatosan rám kuksolt, majd a dokim is befutott, ő is köszöntött, hogy Jó Reggelt, de akkor már csak annyit tudtam morogni - Kinek jó? Mire ő-Hát magának, hisz megszületik a fia. Persze igaza volt, de ki gondolja akkor szerencsésnek magát, amikor tudja alig egy óra múlva felvágják???? Hát én nem. Nemsokára megérkezett az anesztes hölgy és elkezdődött az EDA-nak a bekötése-persze ismertem már az érzést, mégis rettenetesen volt arra gondolni, hogy a gerincem közt matatnak egy tűvel. De ezen is sikeresen túlestem. És ekkor kezdődött a para de luxe, ekkortól olyan szintű félelmet kezdtem el érezni, mint még soha. Marcinál ekkor már a fájdalomtól most a félelemtől nem voltam magamnál. Először is az EDA mellékhatása a reszketés már ekkor elkezdődött. Reszketés???? Úgy remegtem, hogy a fogaim a számban össze vissza csattogtak. Majd Ági mondta, hogy a jobb oldalamról forduljak át a balra. Azt is hozzátette ez elég nehézkesen fog menni, na ezt kár volt. Mert nekem ahelyett, hogy nehézkes lett volna, úgy fordultam át, mintha már nem a harmadik adag EDA-t nyomnák belém. Simán éreztem a lábaim. Na elkezdtem gondolkodni, hogy Marcinál nem éreztem a lábaim, most, hogy lehet ez, és biztos, hogy nem sikerült az EDA és mindent érezni fogok, és ésésés üvölteni tudtam volna a félelemtől. Persze jöttek szurkálni, és rendre megállapították, hogy sikerült az érzéstelenítés, de én nem hittem nekik, próbáltam győzködni őket, hogy mindent érzek. Majd jött a végszó, irány a műtő. Na ekkor totál elborultam és már csak azon imádkoztam túléljem a fájdalmat.

Bent nem tudtak vérnyomást mérni a remegésemtől, próbáltak nyugtatni-több kevesebb sikerrel. Majd egyszer csak megszólalt az anesztes nővérke, hogy már el is kezdődött a műtét és láss csodát nem éreztem semmit. Vagyis a vágásból, mert hogy Bende kivétele sem volt egyszerű, mert úgy éreztem nemcsak a gyermekem veszik ki, hanem a gyomromtól és a komplett bélrendszeremtől is meg akarnak szabadítani. Ekkor viszont megállt a levegő körülöttem és egy sírásra lettem figyelmes, egy gyönyörű hangra, a fiaméra, amire oly sok hónapja, napja, perce vártam. Ő csak sírt és sírt, rendületlenül próbálta a tudtunkra adni, hogy ez neki így nem jó, hisz elszakították a jól ismert sötétségtől a jól ismert hangtól. Majd odahozták és ekkor eltörött a mécses. Két dolog jutott eszembe, milyen gyönyörű és hogy édesapám nem láthatja. Ugyanaz azt az illatot éreztem, mint Marcinál, amit soha nem fogok elfelejteni a magzatmáz illatát.

A műtét további része sem volt kellemes, de abszolút bírható volt. A reszketés sem múlt el, csak jó néhány órával a műtét után. Majd, amikor toltak vissza a kórterembe jutott eszembe, ami odafele, milyen szerencsés vagyok, hisz van még egy fiam. Napokig csak méregettem, nézegettem, szerettem és imádtam: most nem kellett várni arra a bizonyos érzésre, jött magától-hisz Édesanya lettem immáron másodszorra.

Bende csütörtökön született és vasárnap már megkaptuk az elbocsájtó szép üzenetet. Azt hiszem kevés dolognak tudtam ennyire örülni, mert valljuk be piszok mód hiányzott Marci. Így 11 óra tájékán elhagytuk a kórház épületét és megkezdődött kis családunk életének újabb fejezete immáron négyesben.

Bende 2009. július 9-én 9 órakor született 3450 grammal, 54 centivel és hatalmas fekete hajjal.

u.i.: Igazából a legfájdalmasabb dolog számomra, hogy Édesapám nem láthatta őt. –mai napig a szemem előtt van, amikor Marcit először megpillantotta. Azt hiszem azt az örömtől és boldogságtól csillogó arcot soha nem fogom elfelejteni. Jó lett volna újra látni, de hát a megváltozhatatlant, sajnos nem lehet megváltoztatni. :-(