még egy versike

Ezt a verset egy kedves ismerősöm küldte Sebi születésére. Annyira szép, hogy én nem vagyok egy rögtön sírós fajta, de a kórházban olvasva bizony könnyzetem.


"Amíg benned éltem,
Bölcsőm volt a tested,
Befelé figyelve
Kívánságom lested.
Hívogató élmény
Érzem, hogy közeleg,
Segítsetek, kérlek,
Hadd menjek közelebb.
Mikor megszülettem,
Bár szemedet láttam,
Bevallom most már,
Kicsit visszavágytam.
S egy halk szavú asszony
Meghallván a vágyam,
Apa mellkasára
Odafektet lágyan.
Ám te megnyugtatón
Karjaidba vettél,
Felkínálva emlőd,
Csendben megetettél.
Hogy míg átöleli
Kicsiny hasonmását,Boldogan hallgassam
Szíve dalolását.
Lassan tisztult a kép,
Erősítve bennem
Keserédes érzést:
Íme, megszülettem.
Meleg tenyerével
Simogatja bőröm,
Ha elszenderednék,
Most ő lenne őröm.Születtem embernek,Eredendőn jónak,
Erre a világra
Földi halandónak.
Megpihen a test, és
Ünnepel a lélek,
Gondolatban anya Festett ilyen képet.
Megjöttem, itt vagyok,
Éppen körülnézek.
S egy ismerős szempárt
Felismerni vélek.
Olyan jó így együtt
Feküdni az ágyban,
Mama pocakjában
Ilyen álmot láttam.

Békés biztonságban
Indul földi létem,
Hálásan köszönöm
Csendes születésem."

(M. Ambrus Kinga: Egy újszülött vallomása)