13. hét

Ma töltötte minimanó a pocakomban a 13. hetet. Kedden voltunk a 12 hetes ultrahangon, ahol mindent a legnagyobb rendben talált az ultrahangos néni. Pont a korának megfelelő a mérete, szépen megvolt az orrcsontja és a nyaki redő is tökéletes (1,3 mm) és az ülőmagassága is extrém méretű 64 mm. :-) Ami miatt egy kicsit vigyázni kell, hogy a lepény mellső falon kissé mélyen tapadt, de majd B. doktor úr jóóól megmondja, mit kell tenni. Ha hinni lehetett a szemünknek, akkor szemünk harmadik fénye is kisfiú, de erre azért még nem merek alapozni (bár nekem is ez a megérzésem), majd a következő ultrahangon biztosan kiderül.
Hátra van még egy vérvétel, EKG, háziorvos és fogászat. Azaz elég cefetül állok velük, de mikor legyenek a gyerkők betegek, hát amikor ezeket el kéne intéznem.
Én jól vagyok, mondhatni erejem teljében. Ezidáig sikerült 80 dekát híznom, minden ruhám tökéletesen passzol rám. Így nem mostanság kell majd a kismama boltokra rárontanom. Merthogy szekrényem mélyén lapul ezer ruha, amiből egyik sem jön rám (szerencsére)-kb. kétszer akkorák, mint én vagyok most. Most, mert a mostani induló súlyom és Marcival való terhességem induló súlya között 9 kiló a különbség, mínuszba! :-)

Pocaklak (12. hét)...:

 

  ...és lakója.

Alkottunk

Alkottunk ma. Sündisznót, őszi levelekből. Persze ebből is lett egy kis csetepaté, mert csak egy darab stiftem volt itthon, de úrrá lettem a helyzeten és elkészültek a művek. A képek rosszak, mert telóval csináltam, mivel fényképezőnk még mindi nincs. :-(

Hol is kezdjem...

... volt ebben a három hónapban minden, öröm és bánat egyszerre. Meghalt a bátyám, de kiderült egy újabb pici szívecske dobog a pocakom legmélyén. Ahogy szokták mondani, az Isten mikor egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Azonban az ember önző, és annyira bele tud süppedni a fájdalmába, hogy nem is tud annyira örülni a másiknak. Túl vagyunk rajta, a temetés megvolt, érteni és felfogni soha nem fogom tudni... .

Baba... jönni szeretett volna. Váratlanul, hirtelen, meglepetésként. Van, aki örült ennek a hírnek, szerencsére sokan, sajnos van, aki nem. Aki nem, így járt, mi imádni, szeretni fogjuk. Hihetetlen, hogy májusban nagycsaládosok leszünk, erre a világra nem jellemző. Már csak egészséget kívánhatunk mellé.

Ésss a fiúk:

Hihetetlen energiagombócok, és ezzel energiavámpírok is. Sokszor a nap végén csak arra van energiám, hogy leüljek és üres fejjel bámuljak ki magamból.

Marcus:

4 éves kiskamasz.Most már azért kezd szófogadó lenni, de még sokszor úgy gondolja az ő ötlete a legjobb, a legtutibb. Ha mégsem gondolom így, jön a nem vagyok a barátod szöveg és durcáskodások hosszú percei. Imád olvasni és olvastatni. Most hétvégén volt szerencsénk elkapni a h-f vírus valamelyik változatát, és ő ült az ágyamban és olvasta nekem a Bogyó és Babócát. Imádtam.
A szövege is csúúúúúcs. Ma ebédelünk megkérdezi anya a kisbaba is eszik. Mondom igen. Hogyan? Hát mondoma pocakomból. Jujjjj, de nem fog beléd harapni, ugye???? Hát azt hittem leesek a székről. Jaaaa, persze ő nem evett. Én nem tudom, mitől fejlődik, dehogy nem a normális tápláléktól az tutiezerszázalék. Így a cukros löttyök, csokik és cukrok valamelyest megvonás alá kerültek.
El kezdett egyedül öltözködni, persze ehhez sokszor meg kell zsarolnom, dehát az oviból rendre megkaptam, hogy nem öltözködik, sőt egyszer kint is hagyták az öltözőbe. Őt ez nem érdekelte, na de milyen már???? Így gondoltam tréningezem egy kicsit, és lám-lám mára egész jól megy neki.

Bendu:

Két éves dacos. Azt gondolja csak az van, amit ő akar. Nincs apelláta. Süket is, vak is. Nem egyszerű vele. Ma például a fejébe vette a séta során, hogy megáll egy kerítésnél, belekapaszkodik és onnan egy jottányit sem mozdul el. Grrrrrr, a fejem forrongott, ugyanis nem pocakosként a hónom alá kaptam volna és uzsgyi. Na, de így. Odamentem, kérleltem, majd könyörögtem, majd szia én elmegyek szöveggel ellibbentem, de semmi. Majd Marcit kértem vonszolja el onnan, na de Marci amennyire kitartó pár másodpercen belül feladta. Végül 15 perces húza-vona után, amikor már biztos mindenki rajtam röhögött, sőt mi több hahotázott, bezsaroltam. Kikaptam egy gyors mozdulattal a szájából a cumit és addig vissza nem adtam, míg el nem indult. Bejött.

Egy hónapja elkezdtük a bölcsit, amiből 10 napot sikerült járnia, a többit betegségekkel töltötte. Eleinte tetszett a rendszer, aztán kevésbé. De azt hiszem ennek a történetnek itt a vége. Így, hogy vannak oly kedves szülők, akik csupa betegen beadják a gyereket a bölcsődébe, soha nem fog beszokni, mert mindig el fog kapni valamit. Az alap koncepció az lett volna, hogy társaságban legyen, én meg tudtam volna addig nyelvet tanulni. Jaaa csak keddtől-csütörtökig járt volna, szóval elég lightosan. Így megoldom másként, saját erőből. Egy hozadéka van ám, nem eszik már malac módjára, csak a jobb kezét használja. :-) Már, amikor eszik. Merthogy ezt a finnyásságot, válogatósságot nem tőlem örökölték. Én vagyok az a kegyetlen anya, aki nem hajlandó csak sült krumplit sütni nekik, hogy nehogy éhen haljanak. Azt követem, amit a családomból hoztam, esznek azt, amit főztem. Ha nem eszik meg így jártak, de belőlem bohócot nem csinálnak (na azért vacsoránál egyszer kétszer sikerült már).
Szobatiszta lett ő is két éves korára, úgy hogy megengedek magamnak egy vállveregetést. :-) Persze nagyobb részt ő kellett hozzá, na de nekem is volt benne munkám, nem kevés.

Ők ketten most egy egységet alkotnak. Egyszerre szeretik és imádják egymást, ugyanakkor hihetetlen féltékenység és rivalizálás van bennük. Ha Marci puszit ad a pocakomra Bendu is jön ő is ad. Ha valamelyik az ölembe ül, a másik odakéredzkedik. Olykor puszilgatják egymást, olykor rugdosódnak, lökdösődnek. Persze próbáljuk ezeket a kakaskodásokat normális mederben tartani, kisebb nagyobb sikerekkel.

Még egy szülinap :-)

Marcusnak ( a legokosabb nagyfiúnak) Nagyon Boldog Születésnapot kíván Apa, Bendus és Anya!!!

http://www.youtube.com/watch?v=hi3pbtrqy70

Egy kis nosztalgia...

Nagyon Boldog Születésnapot kíván Apa, Marci és Anya Bendusnak!!!

Bende világra jötte

Elég nehéz szavakba önteni és leírni, mit érez az ember pontosan, illetve, mit él át egy gyermek születésekor, de Marcinál is megtettem most is megpróbálkoznék vele.

Minden 2008. októberében kezdődött, amikor is kiderült egy újabb pici ember növekszik a pocakomban. Az örömbe néha félelem vegyült, vajon, hogy fogom bírni egy 15 hónapos babával a pocakosságot, de hál az égnek minden a legnagyobb rendben zajlott. Már jó korán mondogatni kezdtük Marcinak, hogy anya pocakjában ott van a tesó (tetyóóó), aki később a 20. hét környékén nevet is kapott, amikor is kiderült újabb kukacost rendelt nekünk a sors. Innentől Bende lett a nagy pocaknak a neve. J

Ez a 40. hét sokkal zökkenőmentesebb és sokkal lazább volt, mint Marcival. Nem tudom, hogy a többedik pocakosság miatt, vagy, mert már tudtam, mi vár ránk, vagy csak, mert nem volt időm annyit magammal foglalkozni, de csak úgy repült az idő. Még ki se derült Bende várható érkezése, már az AFP-nél jártunk, aztán hipp és hopp jött a 18. hetes ultrahang. Amikor is már kezdődött körvonalazódni, hogy az annyiszor elképzelt és hőn áhított természetes szülésem nem fog sikerülni. Azt hiszem semmit nem szerettem volna jobban eddig az életemben, mint azt, hogy Marci megszenvedett születése után legyen egy gyönyörű (felőlem akár nehéz is) hüvelyi szülésem. De hát Bende is nagy kobakkal szeretett volna megszületni és a 36. hétre ez abszolút nyilvánvalóvá is vált. Megkaptam a végszót 2009.07.09-én (az időpontot mi választottuk) szülünk (márha azt, hogy fekszel egy műtőasztalon és kikapják a gyerkőcöt belőled, annak lehet nevezni). Persze két hétig még nagyon is reménykedtem, hátha elindul és csak úgy kipotyog belőlem, hátha a Jóisten lesz ennyire kegyes hozzám, azonban a végén már azzal is kibékültem volna, ha csak elindul, de ki már nem potyog. Azonban semmi.

2009. július 8-án reggel tudtam, másnap műtét. Reggel felkeltünk, még utoljára ellenőriztem a kórházi pakkom, és elindultunk a jól ismert úton a jól ismert cselekmények elébe. Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni, amikor kiszálltunk a kórház előtt az autóból, megpuszilgattam picifiam, majd a mamával elindult a tojibusz (trolibusz) felé és az én hősöm, mint aki tudta most nem szabad sírni, mert anya úgyis megteszi helyettem, csak nézett és nézett, és egyre csak távolodott. Bevallom hihetetlen rossz érzés volt. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy eddig hárman voltunk, mindkettőnk szemefénye Marci volt, annyi időt szántunk rá, amennyit nem szégyelltünk és lehet akkor egy pillanatra megijedtem, hogyan is lesz ezután. Ez a pici ember, hogy fogja feldolgozni, hogy nem ő lesz A fiúnk, hanem ők lesznek A gyermekeink. Hogyan válik a mi meghitt hármasszövetségünk, négyesszövetséggé???! Ilyen és hasonló gondolatok közepette baktattam föl apjukkal a szülészethez vezető lépcsősoron.

Igazából aznap a kötelezővizsgálatokon kívül sok minden nem történt. Már a Csodát sem vártam, csak a másnapot, hogy minél hamarabb legyünk túl műtéten. Sikerült egy kétágyas alapítványi szobában ágyat kapnom, aminek nagyon örültünk. És, aminek különösen, hogy a szobatársam is egy nagyon kedves lány volt, akinek aznap volt a csaszija. Húúúú, de nagyon irigyeltem, amikor visszatolták a szobába. Persze ezerszázmillió kérdésem volt, amire a választ amúgy is tudtam, de muszáj volt a lelkem megnyugtatása végett ezeket feltennem (ugye biztos, hogy nem fáj, ugye biztos nem érzek majd semmit….).

Ami furi volt, hogy hihetetlenül jól aludtam akkor éjjel, néha meg-megébredtem, akkor már éreztem a bizsergést, ami a félelem okozott, de már is szundítottam tovább. Majd hajnali fél hatkor jöttek lázat mérni és onnantól csak a gondolataim és én voltam annyira elfogott a para. Az ágyon fekve egy hatalmas darut néztem és azon járt az agyam vajon túl fogom-e élni. Mindig odalyukadtam ki, hogy persze és lesz még egy gyönyörű fiam, de akkor azért ezt elég nehéz volt elhinni, hisz minden olyan távolinak, félelmetesnek tűnt és azt is tudtam már, hogy ez elég hosszú és fájdalmas lesz.

Fél hét környékén érkezett meg Ági a szülésznő, ő az akiben vakon megbízom és akinek a jelenléte hihetetlen megnyugtató volt számomra. Mondta, hogy 7-re legyek a szülőszobán és elkezdi a császár előkészületeit. Gyorsan felhívtam Danit, merre jár, mert úgy emlékeztem ő 8 környékén jön. De ekkor még igen messze járt a kórháztól. Na, ha eddig csak kicsit féltem, most nagyon elkezdtem, de ez már a mindegy-mindegy, lesz, ami lesz kategória volt. 6.55-kor elköszöntem a szobatársnőmtől, s elindultam az utamra. Mindvégig arra gondoltam, milyen jó lesz, majd amikor ezt visszafelé fogom megtenni ugyan ezt, mennyire szerencsés ember leszek hisz akkor már két fiam lesz. Becsöngettem a szülőszobára, Ági nyitott ajtót, a szokásos humorával betessékelt. Mondta, mielőtt nekiállnánk, alá kell írnom pár papírt, amit először nem is akartam elolvasni, mondván a parámnak csak nem tesz jót, ha elolvasom, hogy akár el is patkolhatok, de aztán addig-addig poénkodtunk, míg kiderült tényleg ezt írtam alá.

Majd mentünk is a szülőszobára, ahol egy gyors kanül behelyezés után már el is kezdett csöpögni az infúzió. Kisvártatva Apa is befutott, de ekkor már nem nagyon lehetett velem beszélgetni, mert nem voltam abban a kedvemben-és akkor jajj, de finoman írtam ezt le. Ági, persze folyamatosan rám kuksolt, majd a dokim is befutott, ő is köszöntött, hogy Jó Reggelt, de akkor már csak annyit tudtam morogni - Kinek jó? Mire ő-Hát magának, hisz megszületik a fia. Persze igaza volt, de ki gondolja akkor szerencsésnek magát, amikor tudja alig egy óra múlva felvágják???? Hát én nem. Nemsokára megérkezett az anesztes hölgy és elkezdődött az EDA-nak a bekötése-persze ismertem már az érzést, mégis rettenetesen volt arra gondolni, hogy a gerincem közt matatnak egy tűvel. De ezen is sikeresen túlestem. És ekkor kezdődött a para de luxe, ekkortól olyan szintű félelmet kezdtem el érezni, mint még soha. Marcinál ekkor már a fájdalomtól most a félelemtől nem voltam magamnál. Először is az EDA mellékhatása a reszketés már ekkor elkezdődött. Reszketés???? Úgy remegtem, hogy a fogaim a számban össze vissza csattogtak. Majd Ági mondta, hogy a jobb oldalamról forduljak át a balra. Azt is hozzátette ez elég nehézkesen fog menni, na ezt kár volt. Mert nekem ahelyett, hogy nehézkes lett volna, úgy fordultam át, mintha már nem a harmadik adag EDA-t nyomnák belém. Simán éreztem a lábaim. Na elkezdtem gondolkodni, hogy Marcinál nem éreztem a lábaim, most, hogy lehet ez, és biztos, hogy nem sikerült az EDA és mindent érezni fogok, és ésésés üvölteni tudtam volna a félelemtől. Persze jöttek szurkálni, és rendre megállapították, hogy sikerült az érzéstelenítés, de én nem hittem nekik, próbáltam győzködni őket, hogy mindent érzek. Majd jött a végszó, irány a műtő. Na ekkor totál elborultam és már csak azon imádkoztam túléljem a fájdalmat.

Bent nem tudtak vérnyomást mérni a remegésemtől, próbáltak nyugtatni-több kevesebb sikerrel. Majd egyszer csak megszólalt az anesztes nővérke, hogy már el is kezdődött a műtét és láss csodát nem éreztem semmit. Vagyis a vágásból, mert hogy Bende kivétele sem volt egyszerű, mert úgy éreztem nemcsak a gyermekem veszik ki, hanem a gyomromtól és a komplett bélrendszeremtől is meg akarnak szabadítani. Ekkor viszont megállt a levegő körülöttem és egy sírásra lettem figyelmes, egy gyönyörű hangra, a fiaméra, amire oly sok hónapja, napja, perce vártam. Ő csak sírt és sírt, rendületlenül próbálta a tudtunkra adni, hogy ez neki így nem jó, hisz elszakították a jól ismert sötétségtől a jól ismert hangtól. Majd odahozták és ekkor eltörött a mécses. Két dolog jutott eszembe, milyen gyönyörű és hogy édesapám nem láthatja. Ugyanaz azt az illatot éreztem, mint Marcinál, amit soha nem fogok elfelejteni a magzatmáz illatát.

A műtét további része sem volt kellemes, de abszolút bírható volt. A reszketés sem múlt el, csak jó néhány órával a műtét után. Majd, amikor toltak vissza a kórterembe jutott eszembe, ami odafele, milyen szerencsés vagyok, hisz van még egy fiam. Napokig csak méregettem, nézegettem, szerettem és imádtam: most nem kellett várni arra a bizonyos érzésre, jött magától-hisz Édesanya lettem immáron másodszorra.

Bende csütörtökön született és vasárnap már megkaptuk az elbocsájtó szép üzenetet. Azt hiszem kevés dolognak tudtam ennyire örülni, mert valljuk be piszok mód hiányzott Marci. Így 11 óra tájékán elhagytuk a kórház épületét és megkezdődött kis családunk életének újabb fejezete immáron négyesben.

Bende 2009. július 9-én 9 órakor született 3450 grammal, 54 centivel és hatalmas fekete hajjal.

u.i.: Igazából a legfájdalmasabb dolog számomra, hogy Édesapám nem láthatta őt. –mai napig a szemem előtt van, amikor Marcit először megpillantotta. Azt hiszem azt az örömtől és boldogságtól csillogó arcot soha nem fogom elfelejteni. Jó lett volna újra látni, de hát a megváltozhatatlant, sajnos nem lehet megváltoztatni. :-(

egy kis ovi

Egy kis ovi...az oviban minden más. Ott vannak a barátaim, sokkal finomabb az étel, sokat tanulok és játszok. Ezzel szemben itthon csak Bendu van, aki pont azzal a kalapáccsal akar játszani, amivel én, aki nem enged csigaházasat játszani, vagy épp a kacsás adót akarja nézni, amikor én a Minimaxot. És igen az ételek is sokkal finomabbak. Ha azanya kérdi Emese nénit, hogy jól ettem-e, akkor a válasz rendszerint az, hogy -Ó, hát a Marci MINDIG jól eszik. Ilyenkor gondolkozik el azanya, ez hogy lehet. Mert itthon alig eszem...alig...szinte semmit. És igen az oviban sokkal jobb festeni, rajzolni, játszani, mert itthon hiába könyörög azanya, hogy rajzoljunk, én nem akarok. Vagyis mióta oviszünet van-sajnos, mert hiányzik Panni-azóta megkönyörültem rajta és elég szépen alkotok neki.:-)
Az oviban amolyan alkalmak is voltak, mint anyák napja vagy tanévzáró. Mindegyiknek a lényege az volt, hogy az oviban tanultunk szép verseket, mondókákat, énekeket és azt előadtuk. Az anyák napi vers azanya szerint nagyon gyönyörűségesenszép volt, mert amikor mondtam neki sírt. A tanévzárón is képes volt meghatódni, én csak annyit láttam, hogy vagy körülnéz, hogy látja-e őt valaki, de lehet bizonyosságot akart nyerni nemcsak ő könnyezik, vagy vadul rágózott a zokogást levezetendő. Mindegy is, jó volt szép volt az első óvodai évem, és igen nagyfiú lettem, mert szoktam mondani- Anya látod már megnőttem. Igaz?

Óvoda képekben:

Az első kirándulás szeptemberben. Azanya nagyon féltet, minden gondolata körülöttem forgott. Jajj, nehogy elhagyják, jajj jól érzi magát, jajjjajjjajj...







Az ovi:








Majd jött a Mikulás:









Karácsony, előadás anyával:



Az oviban minden csütörtökön van tornaóra:





Az oviban aludni is szoktunk:



Ésss jött március 15.:










A csodálatos anyák napja:







Tanévzáró előtt voltunk még kirándulni:









Végül a tanévzáró: elindult a pettyes katicabogárka...












Itt a vége, fuss el véle! :-)

Fél éves elmaradás

Na itt vagyunk megvagyunk, próbálom ezt a féléves el/ki/lemaradást pótolni.


Az év első negyede a betegségek terén igen mozgalmas volt. Bendu december 31-től három hétig szinte (egy két nap kihagyással) folyamatosan beteg volt. Bronchitis megspékelve különböző bacikkal. Volt itt minden: naponta dokilátogatás, kórház előtérbe helyezés, Ventolin húszpercenként...mígnem bekerültünk a Bethesdába egy nagyon kedves doktorbácsihoz, aki seccpecc kihozta őt ebből az állapotából. Azóta kétszer volt beteg: először egy kruppos rohama utána meg egy három napos láza volt 40 fokos lázzal (értsd: három napig 40 fokos láza volt). Az biztos szegénykét kikészítette Marcus ovikezdése, de helyrejött és ez a lényeg. No Marci is elkapott mindent, amit egy óvodában el lehet: kötőhártya, Calici vírus, tüdőgyulladás, felső légúti vírus bárányhimlőszerű pöttyökkel... . Igazából mást se csináltam, mire kikúráltam az egyiket, jött a másik. Most viszont élvezzük a nyarat a betegség mentességet.
Tipp, ami bejött: Bende köhögésére a Prospan. Szerintem egy csodaszer. Az immunrendszerre meg az Immuno Kid, mióta szedi Marci nem beteg.

Szófogadásthelybőlnemismerősszépmosolyú Marcink négy éves lesz. 105 centi és 17 kiló, teljesen átlagosnak mondható fiúcska. Imád olvasni vagyis olvastatni. Kedvence még mindig az APG, amit Apával már rendesen ununk, de itt van még Bogyó és Babóca és hát már fogékony Grimmre és Andersenre is! Kedvence továbbá a gyurmázás-vagyis a PDoh-ból való csipetkegyártás és annak szétszórása a gyerekszoba padlóján, valamint imád vágni, ragasztani, festeni. Mozgása is tökéletes lett, értem itt főleg az egyensúlyát-szerintem ez javarészt a futóbiciklizésnek köszönhető. Gyönyörűen beilleszkedett az oviba, kettő igazán jó barátja lett Panni és Marci. Őket nincs nap, hogy ne emlegetné. Nagyon sok mondókát, éneket tanultak, ezeket itthon is bőszen gyakorolta. Egyszóval egy remek kisfickó lett belőle, csak hát egy kissé az Apára hasonlít. Annyira makacs, akaratos, hogy rajta csak az öccse tesz túl... . Viszont a cuminak búcsút intettünk és feladtuk cumiországba a társai mellé!!!!:-)

Az öcsi, Bendu, egy igazi gazfickó nagy kék szemekkel, hosszú szempillákkal. 92 centi, 15,5 kiló-azaz majdnem egy méret a két gyerkőc. Most kezdett el beszélni, imádni való, ahogy a szavakat ejti, és mindenhol "én" vagyok, minden az "enyém", és mindent jobban "tadooom", mint anya. Így nem egyszerű, ő tud egyedül önteni, persze a pohár mellé, ő tud egyedül enni, a földre,és még hosszan sorolhatnám, mihez kell az én véges türelmem. Merthogy véges szégyen vagy sem, nem egyszerű két férfi kezdeménnyel, akiknek abszolút megvan a felfogásuk a dolgokról és amiből egy szemernyit sem hajlandóak engedni. Aminek a vége rendszerint a hiszti!
Persze kanyarodjunk csak vissza Daduhoz mindent szeret, amit a Marci, kivétel nélkül. Ebből szokott ám csak veszekedés lenni! De hát így szép az élet. Ráadásként most nincs ovi, vagyis szeptember elsején kezd Marci. Ami egyrészről jóóó, mert egy picit visszakaptam, a másik oldala meg kimerítő, mert ha nem akarok estére megbolondulni, akkor egész napos programot kell nekik kitalálni. Nagyon keveset játszanak egyedül, nem tudom, miért, de 20 perc után Marci már vonaglik unja, amit csinált. Ha velem teszi mindezt akkor képes órákon keresztül-értsd, ha együtt rajzolunk akkor olyan türelmes és szépet alkot, ha egyedül akkor húz két vonalat, azt jó napot. Bende alapból nem játszott egyedül, mert Marci itt volt neki mindig, talán mostanság rákapott a LegoDuplora és azzal elvan.

Egy valamiben viszont nagyon hasonlítanak egymásra enni egyik sem szeret. Én nem tudom, miért van ez, de mindenre húzzák a szájukat. Bende reggelije vacsija két zacskó mozzarella golyóban kimerülne, ha tehetné, Marcié egy üveg Nutellában. Ebédre meg tejfölös tészta bármikor, azonkívül, hát gondolkoznom kéne erőteljesen, hogy bármi is eszembe jusson. Pedig nem kapnak édességet orrba szájba-tehát azzal tuti nem laknak jóóól. Mondjuk ránézésre nem néznek ki alultápláltnak. :-)









Megpróbálok sűrűbben életjelet adni magunkról.