Betegség

Ez a nóta, nóta, nóta, nóta körbejár,
Ez a nóta, nóta valakire rátalál!

Mi ugyanígy jártunk csak nóta helyett a betegség talált ránk, azaz a gyerkőcökre. MArcus kezdte hétfőn, délutáni alvásból felkelvén már szörcsögött. Na, de akkor még azt gondoltam, hogy a hiányzó két szemfog, vagy a 4 rágófog közül jön valamelyik. Nem is tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Láza nem volt. Majd szerda reggelre Lőrinc baba (aki nem tudná ő testvérem leggyönyörűbb gyermeke) lett beteg, ekkor már azért elindult a hangya az agyamba, hogy ez valami vírus vagy baci, mert azért az túl naaaagy véletlen lenne, ha egymástól függetlenül fáztak volna meg. Azonban, amikor tegnap délután legkisebbik fiúgyermekünk is elkezdett szörcsögni, rögtön tudtam hogy itt valamit körbeadogattak egymásnak. Bendus jóformán alig aludt éjjel, annyira tele volt a nózija, vagyis ő lehet aludt-bár túl nyugodtan tuti nem, mert nagyon hánykolódott. Így éjfélkor felkeltünk Apjukkal és leszívtuk a nóziját- Hál az égnek Marci nem ébredt fel rá. Ma reggelre viszont ő kezdett el köhögni. :-( Remélem azért a láz elkerül bennünket, bár sok jót nem sejtek, mert Bendus még mindig alszik és ő reggel Marcival szokott kukorékolni.
Szombatra pedig tök jó progink lett volna. Dr. Meszlényi Zoltán boldoggá avatására készülünk Esztergomba, utána meg délután a Városligetbe Tisza István koszorúzására mennénk. Na meglátjuk.

Bendus elkezdett a tárgyak felé nyúlni tudatosan. Mindezt megspékeli hangos kacajokkal, amik főleg Marcusnak szólnak.
Marci pedig eljutott odáig, ha valami játékot meglát a tévében, közli velünk- Marci kap ilyet. Azt hittem ez egy kicsit később jön el. Úgyhogy muszáj lesz Jézuskának levelet írnunk, mert próbáltam reggel megmagyarázni neki, hogy ilyet csak a Jézuska hoz, és most csak levetíti a kínálatot... . No meg közeledik a névnapja... .

És egy kis reggeli szívmelengetés ebbe a csúnya borús időben:

Nehéz a két évesek sorsa

Rendkívül nehéz két évesnek lenni. Több szempontból is: szót kell(ene) fogadni a szüleimnek. Na ez az első és egyben főszabály, amit képtelenség betartani (hát még betartatni). Ha esetleg a szüleim hangerejükkel bizonygatni mernék márpedig nekik van igazuk, nos akkor is rengeteg eszköz áll a rendelkezésemre, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam- ezek közül a leggyengébb, ha a földhöz vágom magam. Pár percig nézem a plafont, közben pedig jól elszórakozom anyámon, aki felettem áll és szépen kérlel, hogy álljak fel. Majd jön a "jó, akkor feküdj csak nyugodtan" szöveg, én pedig tök komfortosan fetrengek tovább (na nehogy már neki legyen igaza). Amikor meguntam a dolgot, feltápászkodom és odébbállok. A következő a sorban, amikor közlöm, hogy NYEEEEEEEEEM. Na ez apánál veri ki a biztosítékot, valahogy nem bírja ezt a szót. Ekkor nagyon begurul én pedig néha-néha elgondolkozom, talán jónak kellene lennem. Az utolsó, amit bevetek azaz őrületes sikítás, de ezt olyan fokon tudom művelni, hogy na. Na, ezt anyum viseli nehezen, főleg, ha mindezt a Pólus center közepén teszem, miközben a kedvenc autómból próbálna kitessékelni, azzal az ócska szöveggel, hogy "Gyere már légy szíves, Bende éhes lesz". De persze, én soha nem akarom azt tenni, amit ő szeretne, pláne nem , amikor olyan jót autózok. Mondom én nehéz a gyerkőcök sorsa.
Nehéz két évesnek lennem, mert nem ehetek egyfolytában csokit. Folyamatosan csak azt hallom, majd ebéd után. Na, de kérdem én, az mikor jön el???????? Pedig én úúúúúúgy imádom a csokikat, sorrendben ezeket: a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. Azaz Gombóc Artúr is lehetne a nevem. Apropó ebéd, nehéz a sorsom, mert bizony ebédre főtt ételt kell ennem, és nem ehetek állandóan tojást, meg sült krumplit.
Na persze lázadozom az alvások során is. Először is ott van az ebéd utáni. Anyukám folyamatosan azt hangoztatja, muszáj aludnom, mert különben kibírhatatlan leszek. Lehet igaza van??? Mindenesetre azért olyan egyszerűen nem vagyok hajlandó elaludni. Délutáni alvás során először is pisilnem kell, majd hirtelen szomjas leszek, no meg persze Anna és Petit olvastatok anyuval. Majd amikor betakargat, puszit ad, akkor egyszer csak megjelenek a párnámmal, mert én máshol szeretnék aludni nem a szobámban. Na ez az utolsó utáni pont, amikor is kénytelen vagyok elaludni, mert anya feje...inkább nem írom körül. Este, meg hohohoho, na azaz igazi műsorszám, de apuék győznek minden egyes alkalommal.
És ezek csak apró szösszenetek, miért is nehéz két évesnek lenni, abban reménykedem, háromnak talán könnyebb lesz lennem.

Kedvenc elfoglaltságom Anna és Peti könyvének olvasása, rajzolás zsírkrétával a földre, a fali matrica lekaparászása a szobám faláról, Bende fürcsijénél a sampon kinyomása, persze nem a fürdővízbe. Továbbá imádok autózni, vonatozni, és Thomast valamint Noddyt nézni Dívídín.

Anyum és Apum kívánságára ebben a hónapban kinövesztettem két szemfogamat. Ugyan fogalmam nincs ez nekik, miért volt olyan fontos, de képesek voltak egy nap kétszer is könyörögve kérni, hogy Marcus drága nyisd ki a szádat.

Persze meguntam, hogy sokszor nem értjük meg egymást, így gondoltam egyet és mondatokban kezdtem beszélni, nem mondom elég nehéz és bonyolult feladat. Ha valami nem tetszik anyunak állandóan javítja, de hát nem tehetek róla, ha ő azt akarja hallani, hogy szívószál, és nekem csak annyi jön ki a számon, hogy FIAFON. Anyum kedvenc mondata, amikor közlöm vele -Azonnal gyeje hazsa. Nem tudom, hol tanultam és ezen rötyög azóta is, ugyanis pontosan mellettem állt, mégis neki szegeztem ezt a felszólítást. Apum kedvenc szava, ha azt mondom sikejült, és közben heves bólogatásssal demonstrálom ezt az élményt.

A kedvencem pedig Bendő, tudjátok három hónapja született az öcsikém. Nos, őt kitűnően lehet terrorizálni. Szeretnél cumizni, ugye szeretnél, mert ha nem én akkor is benyomom a szádba. Meg hát én nem tehetek róla, ha ő nem akar bizonyos tárgyakat megfogni, de én belecsempészem a kezébe.
Nos Öcsisajt 8400 gramm és 65 centi, szerintem óóóóóóóriiiiási!!! Hál az égnek nem sokat sír, de ha esetleg igen nem győzök rohanni az ősökhöz, hogy szóljak nekik. Gondolom, ha időben szólok talán hamarabb vége. Ugye, milyen előzékeny batyusa vagyok???? Ha fekszik a játszószőnyegen szolidaritok vele, és én is fekszem vele. Ha hason van, mert nem nagyon szereti emelgetni a kobakját, akkor én is hasalok. Egyszóval úgy gondolom, tök jó tesó vagyok. :-) Igaz, ő is nagyon jó testvérem, mert éjszaka hagy engem aludni. Egyszer szokott csak ébredni, olyan 4 óra körül-persze ezt aputól és anyutól hallottam, amikor ezt beszélték.

Összegezve, én egy nagyon rendes két éves vagyok, csak anya meg apa nem értenek néha.

Pár képecske rólunk:

Csakhogy ne kelljen egyedül feküdnie.

Olyan, mint egy angyal (azaz olyan jó és szép is).

Néha tájékozódnom kell.

Csak a séróm figyeljétek.

dagadt kacsa vigyor

álom-álom édes álom

Akkora, hogy a lába rá se fért a képre.

Mi volt abban a tejben?

Mondtam én, hogy meg fogja, ha kell, ha nem.

Elfáradtam a csínytevésekben...

... a cinkostársam is.

Tropicariumban tengerimalacokat szemlélek...

...itt meg halakat...

...ilyen laposakat....

...és ilyen nagyokat.

Azért már ügyesedik Bendő.

Hooopsz egy csínytevés...
...khmmm, ennél közelibb kép nincs???

Tyűűűű, nagyon cukiii!

És, ahogy koncentrál.

A cica elvitte a cumimat...így a dobozával aludtam. Mondtam már, hogy nem szeretem a macskákat?

Mi Lócink is óriás lesz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

2009. szeptember 21-én 14 óra 15 perckor megszületett Lőrinc baba, 3790 grammal és 59!!!!!!! centivel!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!



Ezzel a Szabó Lőrinc verssel szeretnélek Téged és Édesanyád köszönteni:

LÓCI ÓRIÁS LESZ

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Na jó itt a többi kép is, annyira izgulok, hogy se vasalni nem tudok, se semmit sem. Egyetlen egy dologra vagyok képes Bendőt szopiztatni és Marcit ellátni. :-))))

Ömlesztve minden, ami az elmúlt bő egy hónapban történt velünk:

ezt ő csomagolta

apja fia

széép



koncentrál





Bendét nézni nem engem









ő is szééép

nafiúúúúúú

Jó-jó tudom nagyon rég nem írtam. Most mondjam, hogy nem volt időm? Elhiszitek? Pedig ez az igazság. Olyan nincs, hogy a két gyerkőc egy időben aludjon. Délelőtt Bende alszik, Marci szórakoztat (vagy én őt), délben fordítva. Vagy pedig egyik ébreszti a másikat, na ez a két gyermekes szülői lét gyönyöre.
Na, de akkor a gyerkőcök szépen sorban. :-)

Marcus: Naggggggyon dacos. Mindenre azt gondolja úgy lesz, ahogy ő szeretné, és a maga két évével nem tűr ellentmondást. Teljesen mindegy, miről szeretném le (vagy rá)beszélni, mindenre azt mondja nem, vagy elkezd sikítani. Azt hiszem egész jól bírom a megnyilvánulásait, na de a sikítás kicsapja nálam is a biztosítékot. Azt hiszem ez már olyan hangtartomány, ahol az üveg törik az én cérnám meg szakad. Ráadásként fogzik, ugyanis 8 fogunk még hiányzik. Két éves státusz elmaradt nála, egész prózai okból, meglátja a doki bácsit és üvöltös sírásba kezd. Mi itthon lemértük 93-94 centi és 13 kiló.

Viszont olyan kis okos. Rengeteg mondókát és éneket tud. Ait egyszer elmondunk vagy eléneklünk neki, abból elég sokat megjegyez.

Bende: Csak dagad és dagad és hízik és hízik A "picifiú" közel 7500 gram!!!!!!!!! Nagyon durva, aki meglátja az csak pislog, mint hal a szatyorban. Ilyen formán a mozgása se túl összerendezett, azaz hiába alszik sokat hason, annyira nem emeli a fejét, viszont nagyon szereti a trapézról lelógó állatkákat. És, hát egy vigyorbogyó!!!!!!!!!!!!!!!!! Állandóan mosolyog és dumáááááál.











Na most csak ennyi képecske, majd ha lesz türelmem felrakom a többit is. Türelem??? Miért nincs??? Most születik ezekben a percekben Lőrinc baba (ahogy, Marci mondaná Jőjinc baba) az unokaöcsém, és nagyon-nagyon drukkolok nekik!!!!!! Gyere kisember várunk már nagyon!!!!!!!!!!!!! Kata te meg ügyi légy!!!!!

Bende világrajötte

Elég nehéz szavakba önteni és leírni, mit érez az ember pontosan, illetve, mit él át egy gyermek születésekor, de Marcinál is megtettem most is megpróbálkoznék vele.

Minden 2008. októberében kezdődött, amikor is kiderült egy újabb pici ember növekszik a pocakomban. Az örömbe néha félelem vegyült, vajon, hogy fogom bírni egy 15 hónapos babával a pocakosságot, de hál az égnek minden a legnagyobb rendben zajlott. Már jó korán mondogatni kezdtük Marcinak, hogy anya pocakjában ott van a tesó (tetyóóó), aki később a 20. hét környékén nevet is kapott, amikor is kiderült újabb kukacost rendelt nekünk a sors. Innentől Bende lett a nagy pocaknak a neve. 

Ez a 40. hét sokkal zökkenőmentesebb és sokkal lazább volt, mint Marcival. Nem tudom, hogy a többedik pocakosság miatt, vagy, mert már tudtam, mi vár ránk, vagy csak, mert nem volt időm annyit magammal foglalkozni, de csak úgy repült az idő. Még ki se derült Bende várható érkezése, már az AFP-nél jártunk, aztán hipp és hopp jött a 18. hetes ultrahang. Amikor is már kezdődött körvonalazódni, hogy az annyiszor elképzelt és hőn áhított természetes szülésem nem fog sikerülni. Azt hiszem semmit nem szerettem volna jobban eddig az életemben, mint azt, hogy Marci megszenvedett születése után legyen egy gyönyörű (felőlem akár nehéz is) hüvelyi szülésem. De hát Bende is nagy kobakkal szeretett volna megszületni és a 36. hétre ez abszolút nyilvánvalóvá is vált. Megkaptam a végszót 2009.07.09-én (az időpontot mi választottuk) szülünk (márha azt, hogy fekszel egy műtőasztalon és kikapják a gyerkőcöt belőled, annak lehet nevezni). Persze két hétig még nagyon is reménykedtem, hátha elindul és csak úgy kipotyog belőlem, hátha a Jóisten lesz ennyire kegyes hozzám, azonban a végén már azzal is kibékültem volna, ha csak elindul, de ki már nem potyog. Azonban semmi.
2009. július 8-án reggel tudtam, másnap műtét. Reggel felkeltünk, még utoljára ellenőriztem a kórházi pakkom, és elindultunk a jól ismert úton a jól ismert cselekmények elébe. Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni, amikor kiszálltunk a kórház előtt az autóból, megpuszilgattam picifiam, majd a mamával elindult a tojibusz (trolibusz) felé és az én hősöm, mint aki tudta most nem szabad sírni, mert anya úgyis megteszi helyettem, csak nézett és nézett, és egyre csak távolodott. Bevallom hihetetlen rossz érzés volt. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy eddig hárman voltunk, mindkettőnk szemefénye Marci volt, annyi időt szántunk rá, amennyit nem szégyelltünk és lehet akkor egy pillanatra megijedtem, hogyan is lesz ezután. Ez a pici ember, hogy fogja feldolgozni, hogy nem ő lesz A fiúnk, hanem ők lesznek A gyermekeink. Hogyan válik a mi meghitt hármasszövetségünk, négyesszövetséggé???! Ilyen és hasonló gondolatok közepette baktattam föl apjukkal a szülészethez vezető lépcsősoron.

Igazából aznap a kötelezővizsgálatokon kívül sok minden nem történt. Már a Csodát sem vártam, csak a másnapot, hogy minél hamarabb legyünk túl műtéten. Sikerült egy kétágyas alapítványi szobában ágyat kapnom, aminek nagyon örültünk. És, aminek különösen, hogy a szobatársam is egy nagyon kedves lány volt, akinek aznap volt a csaszija. Húúúú, de nagyon irigyeltem, amikor visszatolták a szobába. Persze ezerszázmillió kérdésem volt, amire a választ amúgy is tudtam, de muszáj volt a lelkem megnyugtatása végett ezeket feltennem (ugye biztos, hogy nem fáj, ugye biztos nem érzek majd semmit….).

Ami furi volt, hogy hihetetlenül jól aludtam akkor éjjel, néha meg-megébredtem, akkor már éreztem a bizsergést, ami a félelem okozott, de már is szundítottam tovább. Majd hajnali fél hatkor jöttek lázat mérni és onnantól csak a gondolataim és én voltam annyira elfogott a para. Az ágyon fekve egy hatalmas darut néztem és azon járt az agyam vajon túl fogom-e élni. Mindig odalyukadtam ki, hogy persze és lesz még egy gyönyörű fiam, de akkor azért ezt elég nehéz volt elhinni, hisz minden olyan távolinak, félelmetesnek tűnt és azt is tudtam már, hogy ez elég hosszú és fájdalmas lesz.

Fél hét környékén érkezett meg Ági a szülésznő, ő az akiben vakon megbízom és akinek a jelenléte hihetetlen megnyugtató volt számomra. Mondta, hogy 7-re legyek a szülőszobán és elkezdi a császár előkészületeit. Gyorsan felhívtam Danit, merre jár, mert úgy emlékeztem ő 8 környékén jön. De ekkor még igen messze járt a kórháztól. Na, ha eddig csak kicsit féltem, most nagyon elkezdtem, de ez már a mindegy-mindegy, lesz, ami lesz kategória volt. 6.55-kor elköszöntem a szobatársnőmtől, s elindultam az utamra. Mindvégig arra gondoltam, milyen jó lesz, majd amikor ezt visszafelé fogom megtenni ugyan ezt, mennyire szerencsés ember leszek hisz akkor már két fiam lesz. Becsöngettem a szülőszobára, Ági nyitott ajtót, a szokásos humorával betessékelt. Mondta, mielőtt nekiállnánk, alá kell írnom pár papírt, amit először nem is akartam elolvasni, mondván a parámnak csak nem tesz jót, ha elolvasom, hogy akár el is patkolhatok, de aztán addig-addig poénkodtunk, míg kiderült tényleg ezt írtam alá.
Majd mentünk is a szülőszobára, ahol egy gyors kanül behelyezés után már el is kezdett csöpögni az infúzió. Kisvártatva Apa is befutott, de ekkor már nem nagyon lehetett velem beszélgetni, mert nem voltam abban a kedvemben-és akkor jajj, de finoman írtam ezt le. Ági, persze folyamatosan rám kuksolt, majd a dokim is befutott, ő is köszöntött, hogy Jó Reggelt, de akkor már csak annyit tudtam morogni - Kinek jó? Mire ő-Hát magának, hisz megszületik a fia. Persze igaza volt, de ki gondolja akkor szerencsésnek magát, amikor tudja alig egy óra múlva felvágják???? Hát én nem. Nemsokára megérkezett az anesztes hölgy és elkezdődött az EDA-nak a bekötése-persze ismertem már az érzést, mégis rettenetesen volt arra gondolni, hogy a gerincem közt matatnak egy tűvel. De ezen is sikeresen túlestem. És ekkor kezdődött a para de luxe, ekkortól olyan szintű félelmet kezdtem el érezni, mint még soha. Marcinál ekkor már a fájdalomtól most a félelemtől nem voltam magamnál. Először is az EDA mellékhatása a reszketés már ekkor elkezdődött. Reszketés???? Úgy remegtem, hogy a fogaim a számban össze vissza csattogtak. Majd Ági mondta, hogy a jobb oldalamról forduljak át a balra. Azt is hozzátette ez elég nehézkesen fog menni, na ezt kár volt. Mert nekem ahelyett, hogy nehézkes lett volna, úgy fordultam át, mintha már nem a harmadik adag EDA-t nyomnák belém. Simán éreztem a lábaim. Na elkezdtem gondolkodni, hogy Marcinál nem éreztem a lábaim, most, hogy lehet ez, és biztos, hogy nem sikerült az EDA és mindent érezni fogok, és ésésés üvölteni tudtam volna a félelemtől. Persze jöttek szurkálni, és rendre megállapították, hogy sikerült az érzéstelenítés, de én nem hittem nekik, próbáltam győzködni őket, hogy mindent érzek. Majd jött a végszó, irány a műtő. Na ekkor totál elborultam és már csak azon imádkoztam túléljem a fájdalmat.
Bent nem tudtak vérnyomást mérni a remegésemtől, próbáltak nyugtatni-több kevesebb sikerrel. Majd egyszer csak megszólalt az anesztes nővérke, hogy már el is kezdődött a műtét és láss csodát nem éreztem semmit. Vagyis a vágásból, mert hogy Bende kivétele sem volt egyszerű, mert úgy éreztem nemcsak a gyermekem veszik ki, hanem a gyomromtól és a komplett bélrendszeremtől is meg akarnak szabadítani. Ekkor viszont megállt a levegő körülöttem és egy sírásra lettem figyelmes, egy gyönyörű hangra, a fiaméra, amire oly sok hónapja, napja, perce vártam. Ő csak sírt és sírt, rendületlenül próbálta a tudtunkra adni, hogy ez neki így nem jó, hisz elszakították a jól ismert sötétségtől a jól ismert hangtól. Majd odahozták és ekkor eltörött a mécses. Két dolog jutott eszembe, milyen gyönyörű és hogy édesapám nem láthatja. Ugyanaz azt az illatot éreztem, mint Marcinál, amit soha nem fogok elfelejteni a magzatmáz illatát.
A műtét további része sem volt kellemes, de abszolút bírható volt. A reszketés sem múlt el, csak jó néhány órával a műtét után. Majd, amikor toltak vissza a kórterembe jutott eszembe, ami odafele, milyen szerencsés vagyok, hisz van még egy fiam. Napokig csak méregettem, nézegettem, szerettem és imádtam: most nem kellett várni arra a bizonyos érzésre, jött magától-hisz Édesanya lettem immáron másodszorra.
Bende csütörtökön született és vasárnap már megkaptuk az elbocsájtó szép üzenetet. Azt hiszem kevés dolognak tudtam ennyire örülni, mert valljuk be piszok mód hiányzott Marci. Így 11 óra tájékán elhagytuk a kórház épületét és megkezdődött kis családunk életének újabb fejezete immáron négyesben.
Bende 2009. július 9-én 9 órakor született 3450 grammal, 54 centivel és hatalmas fekete hajjal.

u.i.: Igazából a legfájdalmasabb dolog számomra, hogy Édesapám nem láthatta őt. –mai napig a szemem előtt van, amikor Marcit először megpillantotta. Azt hiszem azt az örömtől és boldogságtól csillogó arcot soha nem fogom elfelejteni. Jó lett volna újra látni, de hát a megváltozhatatlant, sajnos nem lehet megváltoztatni. :-(

Rohanás

Rohannak a napjaink, mintha kergetnék. Vagyis én kergetem, de soha nem érem utol. Annyi mindent eltervezek, de ha a felére sort kerítek akkor már sikeresnek mondhatom a napom. Ma épp egy ruha hegyet sikerült eltüntetnem a vasaló állványról, naggyon büszke is vagyok magamra, csak épp mást se csináltam reggel óta, mint vasaltam. Persze kompromisszumok kellenek ilyenkor, azaz ma nem főztem, hanem rendeltem a kajcsit. Aztán a hétre még terveztem takarítást, meg, meg, meg. Ugye ez a hét rövid, mert Apa csütörtöktől itthon van, és hát ilyenkor annyira jó együtt lenni, egymással foglalkozni, hogy nem szeretném ilyen hétköznapi szürke dolgokkal "színesíteni" ezt a négynapos ünnepet. A lényeg, hogy bár ketten vagyunk Bendével-mert szélvész királyfink három napos táborban van ahogy ő mondaná az ódoában-egyszerűen úgy érzem kevés a 24 óra.

De nem panaszkodom, sőt élvezem, hogy most Bendusra koncentrálhatok egy picit-és még mielőtt bárki fejében is megfordulna jelezném ugyanúgy IMÁDOM a nagyobbik lurkónkat is, csak ha ő is itthon van, akkor gyakorlatilag csak vele kell(ene) foglalkozni, így Bendusra kevesebb időm(nk) jut. Például tegnap láttam először igazán sírni-dühből, mert a cici nem rögtön de azonnal repült a szájába, vagy ma először kaptam mosoly halmazt. Persze ehhez az kell, hogy nyugodt körülmények között hosszasan bambulhassam őt. Egy valamiben nagyon hasonlít bátyuskájára ő is elvakult ciciista, amit a méretei is igazolnak (öt hetesen öt kiló). Ezért nem is értem, hogy lehet az míg más szoptatás nélkül fogy 17 kilót, addig én folyamatosan termelek és termelek-akár 200 ml-ket, ha a fiatalúr úgy kívánja, és mégis plussz 9 rajtam maradt.... . Nagyon harcias is tud lenni és kiáll az igazáért-azaz addig sír és sír, amíg nem teljesül a kívánsága. Ez többnyire kimerül az anya add ide a cicit, vagy a nem látjátok mennyire unatkozom vegyetek már fel sírásban. Sőt, nem is harcias, inkább akaratos és makacs. Na ezekért Marcinak sem kell a szomszédba mennie. Tegnap voltunk a hathetes koponya, csípő és hasi ultrahangon szerencsére mindent a legnagyobb rendben találtak. Meg is állapította a doktor bácsi, milyen jó kisfiú, hát persze vendégségben már csak így megy. A hétvégén is voltunk egy családi jó barátnál (ott is születik egy picifiú szeptemberben), ki raktuk az erkélyre a jó levegőre, három óránként felébredt enni, és már szunyázott is. Na jó persze éjjelre meg lett az eredménye, hiszen hihetetlenül kipihent lett, ráért három óránként enni. :-)

Apropó Marcus. Anyum ovija ezen a héten a Hárshegyen táboroztat. Még régebben felmerült a gondolat, hogy esetleg mehetne vele, hisz ott nagyon jó levegő van, és hát nem utolsó sorba gyermekek között van-akiket mostanában nagyon szeret. Ma reggel is mondta már, hogy ódoa. Állítólag nagyon sokat homokozik, és lovacskázik, valamint jó étvággyal eszik. El is gondolkoztam, hogy szeptembertől kéne neki a tornán kívül valami gyermek közösséget keresni, csak hát ez nem olyan egyszerű. A családi napközik nagyon drágák, bölcsibe pedig nem vihetem heti kétszer négy órára. Persze nagyon hiányzik és rendkívül furi, hogy nincs velem. Azért egy anyában mindig ott van az aggodalom, vajon, mit csinál most-bízom benne, hogy nem esik fejre, nem nyel mellé...-megjegyzem mellettem is történhetnek ilyenek, de ugye olyankor más elbírálás alá esik. Érdekes úgy dm-ben vásárolni, hogy valaki nem kommentálja épp mi mellett haladunk el (múltkor a biztonságiőr nevetett, amikor a fogkefék mellé értünk és Mari felkiáltott, hogy SIKAMIKAAAA), és ne szeretné azt rögtön le is venni, hanem szépen andalogva, jól átgondoltan vásárolgatni.

Na, de csak csütörtökig nincsen, utána meg Apa itthon lesz négy teljes napot. Bevallom nagyon várom. Egy biztos egyik nap elmegyünk a Balcsira strandolni. Annyira rég tervezzük és mindig közbejött valami, áthúzódott a számításunk, remélem most nem így lesz. (ráadásként ugye most telik le a hat hét....... :-)))) )Csütörtökön szeretnék kimenni a repülő bemutatóra, bár még gondolkodom rajta, mert lehet Bendének még túl hangos lenne. Aztán 23-án a nagypapához megyünk, mert neki névnapja lesz csütörtökön, Bucinak meg ma van a névnapja és a hónap elején meg a szülinapja volt, és nagy banzájt szerveznek. Így már csak a szombat kiadó, de szerintem akkor sem fogunk unatkozni. :-)

Pár képecske:
























































































A képekhez a megjegyzésem csak annyi, hogy rég óta most van először kedvencem és azaz első-hogyan lehet meztelen popsival, fél pár zoknival a lábunkon a falról a matricát kapargatni. Azaz pisi után rendetlenkedni. :-)))))))))))))))))))))))))))