Mi Lócink is óriás lesz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

2009. szeptember 21-én 14 óra 15 perckor megszületett Lőrinc baba, 3790 grammal és 59!!!!!!! centivel!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!



Ezzel a Szabó Lőrinc verssel szeretnélek Téged és Édesanyád köszönteni:

LÓCI ÓRIÁS LESZ

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Na jó itt a többi kép is, annyira izgulok, hogy se vasalni nem tudok, se semmit sem. Egyetlen egy dologra vagyok képes Bendőt szopiztatni és Marcit ellátni. :-))))

Ömlesztve minden, ami az elmúlt bő egy hónapban történt velünk:

ezt ő csomagolta

apja fia

széép



koncentrál





Bendét nézni nem engem









ő is szééép

nafiúúúúúú

Jó-jó tudom nagyon rég nem írtam. Most mondjam, hogy nem volt időm? Elhiszitek? Pedig ez az igazság. Olyan nincs, hogy a két gyerkőc egy időben aludjon. Délelőtt Bende alszik, Marci szórakoztat (vagy én őt), délben fordítva. Vagy pedig egyik ébreszti a másikat, na ez a két gyermekes szülői lét gyönyöre.
Na, de akkor a gyerkőcök szépen sorban. :-)

Marcus: Naggggggyon dacos. Mindenre azt gondolja úgy lesz, ahogy ő szeretné, és a maga két évével nem tűr ellentmondást. Teljesen mindegy, miről szeretném le (vagy rá)beszélni, mindenre azt mondja nem, vagy elkezd sikítani. Azt hiszem egész jól bírom a megnyilvánulásait, na de a sikítás kicsapja nálam is a biztosítékot. Azt hiszem ez már olyan hangtartomány, ahol az üveg törik az én cérnám meg szakad. Ráadásként fogzik, ugyanis 8 fogunk még hiányzik. Két éves státusz elmaradt nála, egész prózai okból, meglátja a doki bácsit és üvöltös sírásba kezd. Mi itthon lemértük 93-94 centi és 13 kiló.

Viszont olyan kis okos. Rengeteg mondókát és éneket tud. Ait egyszer elmondunk vagy eléneklünk neki, abból elég sokat megjegyez.

Bende: Csak dagad és dagad és hízik és hízik A "picifiú" közel 7500 gram!!!!!!!!! Nagyon durva, aki meglátja az csak pislog, mint hal a szatyorban. Ilyen formán a mozgása se túl összerendezett, azaz hiába alszik sokat hason, annyira nem emeli a fejét, viszont nagyon szereti a trapézról lelógó állatkákat. És, hát egy vigyorbogyó!!!!!!!!!!!!!!!!! Állandóan mosolyog és dumáááááál.











Na most csak ennyi képecske, majd ha lesz türelmem felrakom a többit is. Türelem??? Miért nincs??? Most születik ezekben a percekben Lőrinc baba (ahogy, Marci mondaná Jőjinc baba) az unokaöcsém, és nagyon-nagyon drukkolok nekik!!!!!! Gyere kisember várunk már nagyon!!!!!!!!!!!!! Kata te meg ügyi légy!!!!!

Bende világrajötte

Elég nehéz szavakba önteni és leírni, mit érez az ember pontosan, illetve, mit él át egy gyermek születésekor, de Marcinál is megtettem most is megpróbálkoznék vele.

Minden 2008. októberében kezdődött, amikor is kiderült egy újabb pici ember növekszik a pocakomban. Az örömbe néha félelem vegyült, vajon, hogy fogom bírni egy 15 hónapos babával a pocakosságot, de hál az égnek minden a legnagyobb rendben zajlott. Már jó korán mondogatni kezdtük Marcinak, hogy anya pocakjában ott van a tesó (tetyóóó), aki később a 20. hét környékén nevet is kapott, amikor is kiderült újabb kukacost rendelt nekünk a sors. Innentől Bende lett a nagy pocaknak a neve. 

Ez a 40. hét sokkal zökkenőmentesebb és sokkal lazább volt, mint Marcival. Nem tudom, hogy a többedik pocakosság miatt, vagy, mert már tudtam, mi vár ránk, vagy csak, mert nem volt időm annyit magammal foglalkozni, de csak úgy repült az idő. Még ki se derült Bende várható érkezése, már az AFP-nél jártunk, aztán hipp és hopp jött a 18. hetes ultrahang. Amikor is már kezdődött körvonalazódni, hogy az annyiszor elképzelt és hőn áhított természetes szülésem nem fog sikerülni. Azt hiszem semmit nem szerettem volna jobban eddig az életemben, mint azt, hogy Marci megszenvedett születése után legyen egy gyönyörű (felőlem akár nehéz is) hüvelyi szülésem. De hát Bende is nagy kobakkal szeretett volna megszületni és a 36. hétre ez abszolút nyilvánvalóvá is vált. Megkaptam a végszót 2009.07.09-én (az időpontot mi választottuk) szülünk (márha azt, hogy fekszel egy műtőasztalon és kikapják a gyerkőcöt belőled, annak lehet nevezni). Persze két hétig még nagyon is reménykedtem, hátha elindul és csak úgy kipotyog belőlem, hátha a Jóisten lesz ennyire kegyes hozzám, azonban a végén már azzal is kibékültem volna, ha csak elindul, de ki már nem potyog. Azonban semmi.
2009. július 8-án reggel tudtam, másnap műtét. Reggel felkeltünk, még utoljára ellenőriztem a kórházi pakkom, és elindultunk a jól ismert úton a jól ismert cselekmények elébe. Soha nem fogom azt a pillanatot elfelejteni, amikor kiszálltunk a kórház előtt az autóból, megpuszilgattam picifiam, majd a mamával elindult a tojibusz (trolibusz) felé és az én hősöm, mint aki tudta most nem szabad sírni, mert anya úgyis megteszi helyettem, csak nézett és nézett, és egyre csak távolodott. Bevallom hihetetlen rossz érzés volt. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy eddig hárman voltunk, mindkettőnk szemefénye Marci volt, annyi időt szántunk rá, amennyit nem szégyelltünk és lehet akkor egy pillanatra megijedtem, hogyan is lesz ezután. Ez a pici ember, hogy fogja feldolgozni, hogy nem ő lesz A fiúnk, hanem ők lesznek A gyermekeink. Hogyan válik a mi meghitt hármasszövetségünk, négyesszövetséggé???! Ilyen és hasonló gondolatok közepette baktattam föl apjukkal a szülészethez vezető lépcsősoron.

Igazából aznap a kötelezővizsgálatokon kívül sok minden nem történt. Már a Csodát sem vártam, csak a másnapot, hogy minél hamarabb legyünk túl műtéten. Sikerült egy kétágyas alapítványi szobában ágyat kapnom, aminek nagyon örültünk. És, aminek különösen, hogy a szobatársam is egy nagyon kedves lány volt, akinek aznap volt a csaszija. Húúúú, de nagyon irigyeltem, amikor visszatolták a szobába. Persze ezerszázmillió kérdésem volt, amire a választ amúgy is tudtam, de muszáj volt a lelkem megnyugtatása végett ezeket feltennem (ugye biztos, hogy nem fáj, ugye biztos nem érzek majd semmit….).

Ami furi volt, hogy hihetetlenül jól aludtam akkor éjjel, néha meg-megébredtem, akkor már éreztem a bizsergést, ami a félelem okozott, de már is szundítottam tovább. Majd hajnali fél hatkor jöttek lázat mérni és onnantól csak a gondolataim és én voltam annyira elfogott a para. Az ágyon fekve egy hatalmas darut néztem és azon járt az agyam vajon túl fogom-e élni. Mindig odalyukadtam ki, hogy persze és lesz még egy gyönyörű fiam, de akkor azért ezt elég nehéz volt elhinni, hisz minden olyan távolinak, félelmetesnek tűnt és azt is tudtam már, hogy ez elég hosszú és fájdalmas lesz.

Fél hét környékén érkezett meg Ági a szülésznő, ő az akiben vakon megbízom és akinek a jelenléte hihetetlen megnyugtató volt számomra. Mondta, hogy 7-re legyek a szülőszobán és elkezdi a császár előkészületeit. Gyorsan felhívtam Danit, merre jár, mert úgy emlékeztem ő 8 környékén jön. De ekkor még igen messze járt a kórháztól. Na, ha eddig csak kicsit féltem, most nagyon elkezdtem, de ez már a mindegy-mindegy, lesz, ami lesz kategória volt. 6.55-kor elköszöntem a szobatársnőmtől, s elindultam az utamra. Mindvégig arra gondoltam, milyen jó lesz, majd amikor ezt visszafelé fogom megtenni ugyan ezt, mennyire szerencsés ember leszek hisz akkor már két fiam lesz. Becsöngettem a szülőszobára, Ági nyitott ajtót, a szokásos humorával betessékelt. Mondta, mielőtt nekiállnánk, alá kell írnom pár papírt, amit először nem is akartam elolvasni, mondván a parámnak csak nem tesz jót, ha elolvasom, hogy akár el is patkolhatok, de aztán addig-addig poénkodtunk, míg kiderült tényleg ezt írtam alá.
Majd mentünk is a szülőszobára, ahol egy gyors kanül behelyezés után már el is kezdett csöpögni az infúzió. Kisvártatva Apa is befutott, de ekkor már nem nagyon lehetett velem beszélgetni, mert nem voltam abban a kedvemben-és akkor jajj, de finoman írtam ezt le. Ági, persze folyamatosan rám kuksolt, majd a dokim is befutott, ő is köszöntött, hogy Jó Reggelt, de akkor már csak annyit tudtam morogni - Kinek jó? Mire ő-Hát magának, hisz megszületik a fia. Persze igaza volt, de ki gondolja akkor szerencsésnek magát, amikor tudja alig egy óra múlva felvágják???? Hát én nem. Nemsokára megérkezett az anesztes hölgy és elkezdődött az EDA-nak a bekötése-persze ismertem már az érzést, mégis rettenetesen volt arra gondolni, hogy a gerincem közt matatnak egy tűvel. De ezen is sikeresen túlestem. És ekkor kezdődött a para de luxe, ekkortól olyan szintű félelmet kezdtem el érezni, mint még soha. Marcinál ekkor már a fájdalomtól most a félelemtől nem voltam magamnál. Először is az EDA mellékhatása a reszketés már ekkor elkezdődött. Reszketés???? Úgy remegtem, hogy a fogaim a számban össze vissza csattogtak. Majd Ági mondta, hogy a jobb oldalamról forduljak át a balra. Azt is hozzátette ez elég nehézkesen fog menni, na ezt kár volt. Mert nekem ahelyett, hogy nehézkes lett volna, úgy fordultam át, mintha már nem a harmadik adag EDA-t nyomnák belém. Simán éreztem a lábaim. Na elkezdtem gondolkodni, hogy Marcinál nem éreztem a lábaim, most, hogy lehet ez, és biztos, hogy nem sikerült az EDA és mindent érezni fogok, és ésésés üvölteni tudtam volna a félelemtől. Persze jöttek szurkálni, és rendre megállapították, hogy sikerült az érzéstelenítés, de én nem hittem nekik, próbáltam győzködni őket, hogy mindent érzek. Majd jött a végszó, irány a műtő. Na ekkor totál elborultam és már csak azon imádkoztam túléljem a fájdalmat.
Bent nem tudtak vérnyomást mérni a remegésemtől, próbáltak nyugtatni-több kevesebb sikerrel. Majd egyszer csak megszólalt az anesztes nővérke, hogy már el is kezdődött a műtét és láss csodát nem éreztem semmit. Vagyis a vágásból, mert hogy Bende kivétele sem volt egyszerű, mert úgy éreztem nemcsak a gyermekem veszik ki, hanem a gyomromtól és a komplett bélrendszeremtől is meg akarnak szabadítani. Ekkor viszont megállt a levegő körülöttem és egy sírásra lettem figyelmes, egy gyönyörű hangra, a fiaméra, amire oly sok hónapja, napja, perce vártam. Ő csak sírt és sírt, rendületlenül próbálta a tudtunkra adni, hogy ez neki így nem jó, hisz elszakították a jól ismert sötétségtől a jól ismert hangtól. Majd odahozták és ekkor eltörött a mécses. Két dolog jutott eszembe, milyen gyönyörű és hogy édesapám nem láthatja. Ugyanaz azt az illatot éreztem, mint Marcinál, amit soha nem fogok elfelejteni a magzatmáz illatát.
A műtét további része sem volt kellemes, de abszolút bírható volt. A reszketés sem múlt el, csak jó néhány órával a műtét után. Majd, amikor toltak vissza a kórterembe jutott eszembe, ami odafele, milyen szerencsés vagyok, hisz van még egy fiam. Napokig csak méregettem, nézegettem, szerettem és imádtam: most nem kellett várni arra a bizonyos érzésre, jött magától-hisz Édesanya lettem immáron másodszorra.
Bende csütörtökön született és vasárnap már megkaptuk az elbocsájtó szép üzenetet. Azt hiszem kevés dolognak tudtam ennyire örülni, mert valljuk be piszok mód hiányzott Marci. Így 11 óra tájékán elhagytuk a kórház épületét és megkezdődött kis családunk életének újabb fejezete immáron négyesben.
Bende 2009. július 9-én 9 órakor született 3450 grammal, 54 centivel és hatalmas fekete hajjal.

u.i.: Igazából a legfájdalmasabb dolog számomra, hogy Édesapám nem láthatta őt. –mai napig a szemem előtt van, amikor Marcit először megpillantotta. Azt hiszem azt az örömtől és boldogságtól csillogó arcot soha nem fogom elfelejteni. Jó lett volna újra látni, de hát a megváltozhatatlant, sajnos nem lehet megváltoztatni. :-(

Rohanás

Rohannak a napjaink, mintha kergetnék. Vagyis én kergetem, de soha nem érem utol. Annyi mindent eltervezek, de ha a felére sort kerítek akkor már sikeresnek mondhatom a napom. Ma épp egy ruha hegyet sikerült eltüntetnem a vasaló állványról, naggyon büszke is vagyok magamra, csak épp mást se csináltam reggel óta, mint vasaltam. Persze kompromisszumok kellenek ilyenkor, azaz ma nem főztem, hanem rendeltem a kajcsit. Aztán a hétre még terveztem takarítást, meg, meg, meg. Ugye ez a hét rövid, mert Apa csütörtöktől itthon van, és hát ilyenkor annyira jó együtt lenni, egymással foglalkozni, hogy nem szeretném ilyen hétköznapi szürke dolgokkal "színesíteni" ezt a négynapos ünnepet. A lényeg, hogy bár ketten vagyunk Bendével-mert szélvész királyfink három napos táborban van ahogy ő mondaná az ódoában-egyszerűen úgy érzem kevés a 24 óra.

De nem panaszkodom, sőt élvezem, hogy most Bendusra koncentrálhatok egy picit-és még mielőtt bárki fejében is megfordulna jelezném ugyanúgy IMÁDOM a nagyobbik lurkónkat is, csak ha ő is itthon van, akkor gyakorlatilag csak vele kell(ene) foglalkozni, így Bendusra kevesebb időm(nk) jut. Például tegnap láttam először igazán sírni-dühből, mert a cici nem rögtön de azonnal repült a szájába, vagy ma először kaptam mosoly halmazt. Persze ehhez az kell, hogy nyugodt körülmények között hosszasan bambulhassam őt. Egy valamiben nagyon hasonlít bátyuskájára ő is elvakult ciciista, amit a méretei is igazolnak (öt hetesen öt kiló). Ezért nem is értem, hogy lehet az míg más szoptatás nélkül fogy 17 kilót, addig én folyamatosan termelek és termelek-akár 200 ml-ket, ha a fiatalúr úgy kívánja, és mégis plussz 9 rajtam maradt.... . Nagyon harcias is tud lenni és kiáll az igazáért-azaz addig sír és sír, amíg nem teljesül a kívánsága. Ez többnyire kimerül az anya add ide a cicit, vagy a nem látjátok mennyire unatkozom vegyetek már fel sírásban. Sőt, nem is harcias, inkább akaratos és makacs. Na ezekért Marcinak sem kell a szomszédba mennie. Tegnap voltunk a hathetes koponya, csípő és hasi ultrahangon szerencsére mindent a legnagyobb rendben találtak. Meg is állapította a doktor bácsi, milyen jó kisfiú, hát persze vendégségben már csak így megy. A hétvégén is voltunk egy családi jó barátnál (ott is születik egy picifiú szeptemberben), ki raktuk az erkélyre a jó levegőre, három óránként felébredt enni, és már szunyázott is. Na jó persze éjjelre meg lett az eredménye, hiszen hihetetlenül kipihent lett, ráért három óránként enni. :-)

Apropó Marcus. Anyum ovija ezen a héten a Hárshegyen táboroztat. Még régebben felmerült a gondolat, hogy esetleg mehetne vele, hisz ott nagyon jó levegő van, és hát nem utolsó sorba gyermekek között van-akiket mostanában nagyon szeret. Ma reggel is mondta már, hogy ódoa. Állítólag nagyon sokat homokozik, és lovacskázik, valamint jó étvággyal eszik. El is gondolkoztam, hogy szeptembertől kéne neki a tornán kívül valami gyermek közösséget keresni, csak hát ez nem olyan egyszerű. A családi napközik nagyon drágák, bölcsibe pedig nem vihetem heti kétszer négy órára. Persze nagyon hiányzik és rendkívül furi, hogy nincs velem. Azért egy anyában mindig ott van az aggodalom, vajon, mit csinál most-bízom benne, hogy nem esik fejre, nem nyel mellé...-megjegyzem mellettem is történhetnek ilyenek, de ugye olyankor más elbírálás alá esik. Érdekes úgy dm-ben vásárolni, hogy valaki nem kommentálja épp mi mellett haladunk el (múltkor a biztonságiőr nevetett, amikor a fogkefék mellé értünk és Mari felkiáltott, hogy SIKAMIKAAAA), és ne szeretné azt rögtön le is venni, hanem szépen andalogva, jól átgondoltan vásárolgatni.

Na, de csak csütörtökig nincsen, utána meg Apa itthon lesz négy teljes napot. Bevallom nagyon várom. Egy biztos egyik nap elmegyünk a Balcsira strandolni. Annyira rég tervezzük és mindig közbejött valami, áthúzódott a számításunk, remélem most nem így lesz. (ráadásként ugye most telik le a hat hét....... :-)))) )Csütörtökön szeretnék kimenni a repülő bemutatóra, bár még gondolkodom rajta, mert lehet Bendének még túl hangos lenne. Aztán 23-án a nagypapához megyünk, mert neki névnapja lesz csütörtökön, Bucinak meg ma van a névnapja és a hónap elején meg a szülinapja volt, és nagy banzájt szerveznek. Így már csak a szombat kiadó, de szerintem akkor sem fogunk unatkozni. :-)

Pár képecske:
























































































A képekhez a megjegyzésem csak annyi, hogy rég óta most van először kedvencem és azaz első-hogyan lehet meztelen popsival, fél pár zoknival a lábunkon a falról a matricát kapargatni. Azaz pisi után rendetlenkedni. :-)))))))))))))))))))))))))))

Szobatisztaság

Azt hiszem egy fordulóponthoz érkezett a mi pici nagyfiúnk (ahogy én szoktam még mindig hívni-BABA) élete, szobatiszta lett. Bár érdekes ez a fogalom, mert az utcán sem pisil be... . :-) Ha pisilnia kell szól, hogy Piiiiisiiiii, ha kakilnia kell mondja, hogy Piiiiissssiiiii, azaz nálunk a szobatisztaság kulcsszava, hogy pisi. Ha véletlenül becsusszan a kaki, akkor megvonja a vállát és közli, hogy szóóóótam. Mondom, mikor?????? Amikor már bent figyelt a barnamaci? Ezzel a kis hibával együtt, nagyon együtt működő etéren. Sőt éjszaka sem pisil be, akkor is szól, csak az én agyam nem állt át és sokszor csak reggel esik a tantusz, hogy Marcus, mit is mondott éjjel. (pircsifej)
De a kakis sztorik deluxa, amikor Dani épp telefonált, és készülődtünk valamerre. Én álltam a fürdőben épp sminkeltem, és mintha egy pillanatra megállt volna a levegő körülöttem, majd valaki olyan furcsa hangokat ad ki mellettem. Odakaptam a fejem és Marcus állt ott, olyan furi arckifejezéssel. Mondom, mi történt???? Ő meg mondja kakkkkki. Ó, rohanjunk a wc-re lelkendeztem, de abban a pillanatban átsuhant az agyamon, hogy akkor szokta így mondani, amikor már bement a bugyiba. Ó, bekakiltál?-kérdeztem és akkor fordított hátat nekem és megláttam, hogy nincs rajta alsógatya. Abban a pillanatban állt össze a kép, vizuálisan is nem csak az agyamban, mert a gyerekszoba szőnyegére tévedt a tekintetem és ott figyelt az aznapi végtermék. :-)))))))) Persze azért közölte velem-szóóóóóótammmmm!!!!!!!!!!!!!!!

A kedvenc szava ebíd után-azaz akkor kap csokit vagy édességet. Azonban eddig neki a csoki volt az ebíd után, mígnem nagy nehezen megértettük vele, hogy nem a csoki márkája ez, hanem majd akkor fogja megkapni. :-))))

Bende és a hihetetlen fejlődése:

Hétfőn egészséges tanácsadásra vittem Bendét, míg Marcira anyum vigyázott. Igaz őt is vinni kéne a két éves státuszra, de most Bendét fontosabbnak tartottam. És, hogy miért nem viszem egyszerre őket? Mert Marci, ha meglátja a doki bát elkezd visítani, mint akit nyúznak. Így jobbnak tartottam kettesben menni a legkisebbel.
Hát a mi kis dagadt mackúnk 4600 gramm és 57,5 centi. Azért ez nem semmi, hogy hízott 1200 grammot és 3,5 centit egy hónap alatt.

Hétvége

Hétvége van, s az ember azt gondolná mennyi ideje. Nos a frászt, változatlanul úgy érzem semmire nincs időm. Tegnap takarítottunk Apával, délután pedig elmentünk a Zöld Péter játszótérre a fiúkkal. Ma templomban kezdtük a napot, majd strandra szerettünk volna menni, de a fránya időkép.hu átvágott, mert itt most 8 ezer ágra süt a nap, pedig be volt borulva és azt mutatta, hogy a Balcsinál már leszakadt az ég-írhatta volna, hogy Pest környékére csak estére ér az eső. Így, mit volt és mit nem tenni 11-kor megreggeliztünk, majd elaludtunk-én szopi közben-Marci meg apájával. Délután pedig a Tropicariumba szeretnénk menni.

Zöld Péter játszótér:

Az úgy volt, hogy...... . Meguntuk a sok panelprolit és ki szerettünk volna szabadulni. Ugyanis nem szerettem volna ugyanazt a fazont látni, aki mindennap fél 5 körül lehozza Márkó nevű fiát, már a kanyarban üvöltve, hogy a homokozóba nem mehetsz, mert anyád megöl, majd a csúszda felé tereli fiát. Ottan pedig csak félhangosan üvöltve lehet kergetőzni. vagy nem voltam arra az anyukára kíváncsi, aki pénteken úúúúúgy belevágta a gyermekét a homokozóba, hogy szegény nyekkent egyet, majd amikor a megvető pillantásaink össztűzébe került, akkor visszament az akkor már visítva síró gyermekéhez, hogy békülést kezdeményezzen, persze a gyerkőcnek akkor már esze ágában sem volt. Na akkor szabadult el a pokol, mert ugyan nagy nehezen kiráncigálta onnan, de gyerek az ölében is visított, mint egy kismalac, így mit tesz a 21. század anyukája: egy hangos ordibálás kíséretében-ami úgy szólt, akarod, hogy én is sikítsak????-elkezdett vele sikítani fejhangon. Na asszem itt kaptunk anyummal és tesómmal csömört, mert az egész napos ölbebabám végre elszunyókált a levegőn, hát ezek a barmok richtig felébresztették.
Így Apával tegnap elhúztunk erről a környékről, hátha máshol jobb. Hát a szülők jobbak is voltak, de az annyira beharangozott játszótértől nem dobtuk hanyatt magunkat. Kezdve a babakocsit az apró kavicson nem lehetett tolni, Bendőt leparkoltuk, viszont így csak egyikünk tudott Marcival játszani. A másik nem volt hinta...???!!!??? Nemhogy babahinta nem volt, semmilyen. :-( Hát nem sokat voltunk ott, inkább elsétáltunk a fagyisig, majd haza.

Pár képecske a játsziról:































































































































































A mi drága pici fiúnknak Bendének, Boldog Első Hónapot!!!!!

A mai mérlegelés szerint 4350 gramm, azaz egy hónap alatt 1150 grammot hízott (3200-vel hoztuk haza). Azaz egy dagadt makcúúúúúúúúúúú lett!!!!!!!!

Bende: Azt hiszem ezek a képekhez nem kell kommentár.


























































































És akkor egy grátisz képsorozat, miért volt nehéz a hazajutásunk, azaz miért telt a Millenárisból való kijutás legalább félóránkba!!!! :-)))

Így nézett ki: Jajj, de nehéz az üveg...de felemelem és letekerem...és iszom...majd visszatekerem a kupakot...és kezdem elölről... .