A mai napunk

Ma idáig nem csináltam mást csak takarítottam Marci után. Kezdte ott, megkaparintott egy papírt, amit millió darabra szaggatott, de te kedves olvasó tuti nem tudnád, ilyen makró méretűre összemarcangolni. Majd következett a tízórai, Dörmiakismackót kapott. Teret engedvén gyermekem önálló evési vágyának, hagytam, hadd egyen. Mikor megláttam, azt hittem elájulok. Az a kevéske csokitöltelék, ami benne vagyon ebben a piskóta szeletben-nos az a fiamon helyezkedett el a füle hegyétől a cipője orráig. És, ha ez mind nem lenne elég a maradék piskóta, ami nem a szájában landolt, művészi pontossággal a konyha minden szegletében fellelhető volt. Persze ez mind azért volt, mert belemerültem a töltött cukkini készítésének rejtelmeibe. Ezek után be a fürdőbe és kimostam a csokiból. Eltelvén egy kis idő megállapítottam egy rejtélyes kórt, aminek a neve: alkalmi süketség. Ugyanis olyan érdekes, ha a DVD tartó kulcsa csörren meg, vagy apa kulcsa a zárban, akkor tökéletesen hall, de ha a nevén szólítom, mert aznap már harmadszorra szórja ki a hintőport, de nem ám a parkettára, hanem a padlószőnyegre akkor nem hall. Vagy a nevét nem tudja értelmezni. Ha netán tán meg is hallja, mert mélyebben-hangosabban szólítom az Urat akkor vagy vad sikításba kezd, vagy hisztis sírásba. Így telt ez a kevéske három óránk idáig, és ilyenkor szoktam feltenni ama költői kérdést: Mikor lesz este 8 óra?

Tegnapelőtt nagymama munkahelyén voltunk, mert Attila bácsi jött fényképezni a gyerekeket (ja anya oviban dolgozik) és gondoltam, mi lenne, ha végre rólunk kettőnkről is készülne egy-két kép. Úgy volt Apa is jön, de ez egy másik téma, mert állandó késésben és rohanásban van. Én naiv úgy gondoltam besétálunk szép ruhában, beülünk hármat kattint és kész. De nem-mert Marci, aki amúgy imádja a fényképezőgépet, főleg, ha a blendéjét kell nyalogatni, most megálljt parancsolt mindennemű vágyának és vad sírásba kezdett. Na gondoltam kisétálunk a teremből, megvárjuk míg jobb kedvre derül és vissza. Nos a visszáig minden rendben ment, de meglátva a fényképező gépet vagy Attilát újra elkámpicsorodott. De, mire is való egy nagyi??? Hát arra, hogy vad ugrabugrálásba kezdett, ami annyira lekötötte Marcust, hogy elfelejtett sírni, így azért mégis sikerült a fénykép projekt vagyis bízok benne, mert a képeket még nem láttam.

És akkor két kép, hogy néha azért segít takarítani:






És ez az isteni felsőtest...:-)